Teljesen jogos kérdés! Ha valaki korábban ismereteket szerzett más harcművészetekről, akkor kialakult benne egy kép, hogyan is keletkezik, hogyan épül fel egy karate-, kungfu-, vagy bármely más stílus. Nem szeretnék itt részletesen egyikról sem bővebben írni, nem is tisztem. Egy biztos: általában elmondható, a baranta a legtöbb ismert harcművészettől különbözik. Az általam megismert analógiák alapján kézenfekvő lett volna Vukics Ferenc számára, hogy a felgyűjtött népi elemekből zárt rendszert alakít ki. Majd elhiteti néhány emberrel, hogy ez a kizárólagosan üdvözítő magyar harcművészeti stílus, kismestereket „nevel ki”, majd ezek elkezdenek az országban oktatni. A kismesterek – mondjuk havonta néhány tízezer forintos – licenszdíjat fizetnek és kényelmes megélhetést biztosítanak a stílusalapító nagymester számára. Mint egy piramisjátékban. De nem ez történt.

A baranta-mozgalom ténylegesen magyar módra, mellérendelő módon indult útjára. Mindenki hozhat valamit, ami beépül, amit a többiek tőle tanulhatnak el. A barantások kört alkotnak, majd a figyelem időről időre arra irányul a körben, aki többet tud. Mindez szervesen következik a magyar észjárásból. Nagyon jó példa a hierarchikus távolkeleti és a mellérendelő magyar észjárás közötti szakadék megvilágítására Miyamoto Musashi és Thury György életútja. Két nagy harcosról van szó, akik egy időszakban éltek, a török hódoltság idején. Nagy bajvívó volt mindkettő. Érdekes, hogy míg Musashi nevét többen hallották barantás bemutatóink közönségében, addig Thury György nevének említésekor néha-néha előfordul, hogy valaki felteszi a kezét. Akkor lepődnek meg igazán, amikor kiderül: Thury megközelítőleg tízszer annyi élet-halál párviadalon győzedelmeskedett, mint Musashi. Mindkettő küzdelmeit elég pontosan dokumentálták. Nagy különbség viszont leginkább abban volt közöttük, hogy Musashi egész életében csak és kizárólag szamuráj ellenféllel küzdött, ezzel szemben Thurynak számtalan különböző stílusú ellenféllel kellett szembenéznie. És ebben van a magyar észjárás lényege. Thury nem tehette meg, hogy egyféleképpen vívott, vagy verekedett, mert ezzel saját esélyeit rontotta volna. Egyetlen esélye volt, ami tulajdonképpen a magyar észjárás és a magyar harci stílus közös lényege: a HATÉKONYSÁG. Ez az alapelv pedig megköveteli, hogy lehetőleg a legnagyobb mértékben megtanuljam az ellenfelek módszereit, azokat megpróbáljam. Majd leszűrődik mindaz, ami célravezető és beválik, hasznos. Nehéz elképzelni, hogy Thury úgy győzedelmeskedik ilyen óriási számú küzdelemben, hogy közben „ősi” módszerekhez ragaszkodott volna foggal-körömmel. Nagyon könnyen kiismerhető és legyőzhetővé vált volna. Hasonlóképpen a pusztai népek is kizárólag ezen elv alapján tudták megvédeni magukat az ismeretlen ellenségekkel szemben.

Mi magyarok, állítólag, ezer éven át védtük Európát. Hatékonyak voltunk? Igen. A magyar harci testkultúra jelentősen visszaszorult a Habsburg időszakban. Más se hiányzott volna a „sógoroknak”, hogy mi a korábbi fölényes harci tudásunkat alkalmazzuk, tovább fejlesszük. Ami ma fellelhető, azt a gyakorlati régészet eredményei, a néprajzi gyűjtések idején rögzített harci botolók és eszközös táncok, a magyar néptáncban megmutatkozó harcias elemek és a még most is meglévő és gyűjthető népi emlékezetben tárolt tudás őrzik. Ezeket mindenképpen kötelességünk megtanulni, fejleszteni, tovább gondolni, alkalmazni. Ez a hagyatékunk. Viszont ha egy barantás elmegy egy más harcművészet vagy küzdősport edzéseire, onnan tanul, megpróbálja és alkalmazza, akkor a magyar észjárás szerint cselekszik. Hiszen: „Nem őseinket kell követni, hanem azt, amit őseink követtek”. Táncolj magyarul, énekelj magyarul, dolgozz magyarul, szeresd a tiéidet magyarul, tanulj másoktól magyarul, élj magyarul! A magyar nem hajolgat a másik előtt, hanem megöleli. Ha megméri magát, nem a másik ellen küzd, hanem érte. Hadd legyen ő is jobb! Ha alulmarad, keresi a győztes barátságát, hátha tanulhat tőle. Nem a közösség kárára „valósítja meg önmagát”, hanem a közösség által érvényesül. Vagyis nem magának barantázik, hanem a közösség javára. Ebben van a baranta lényege, úgyis, mint küzdősport, úgyis, mint életmód-közösség. Utóbbiról máskor, bővebben, de Tamási Áron szavai ide kívánkoznak: „Valóban olyan életforma ez, ahol a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást…”.

Végül egy újabb adalék a baranta harci szellem lényegének megragadásához. Megfigyeléseim szerint a szabad stílusú küzdelmekben a felek „levetkőzik” a saját stílusukat, és leegyszerűsödött mozdulatokkal igencsak hasonló módon igyekeznek legyűrni a másikat. Mintha lenne egy külön „K1 stílus”, vagy egy „MMA-stílus”. Tehát mindenki ugyanott köt ki, ugyanúgy a két kezét, két lábát (és mindenki a maga lehetősége szerint a fejét is) használja. A különbség az oda vezető utak között van. És a fentiekből talán látszik: van magyar út is. A következő részben a baranta kutatásáról, forrásairól lesz szó. Hogyan őrzik táncaink, harci botolóink és történelmi hagyatékunk a magyar harci tudást.

Ajánlott irodalom: Eiji Yoshikawa: Musashi I–V. A legendás szamuráj életregénye Takáts Sándor: Bajvívó magyarok

Baranta hagyományos harcművészeti edzés indul csütörtökönként a Petőfi Sándor Általános Iskola tornatermében 18-20 óráig. Jelentkezni a pocsbalazs@freemail.hu címen, vagy a 30/638-9973 telefonszámon lehet.